Wayne Rooney életrajza

Rooney napjaink talán legellentmondásosabb futballistája: bár tehetségét senki sem vitatja, de agybéli képességei finoman szólva is hátrányos helyzetbe hoznák egy esetleges műveltségi vetélkedőn - a sajtóban egyenlő arányban találhatunk ódákat fantasztikus góljairól és elképesztően buta tetteiről (nők, verekedés, alkohol, sportszerűtlenségek és egyéb finomságok).

A tipikusan angolos kinézetű és életvitelű munkáscsaládból származó Wayne nagyon korán eljegyezte magát a futballal: édesapja az Everton törzsszurkolója volt s természetesen vitte magával a meccsekre fiát is. Roo a stolverkosoknál kezdett el labdarúgni, s mérkőzéseik után a nagyokat csodálta a lelátón vagy labdaszedőként testközelből leshette el a fortélyokat a profiktól. 1996-ban egyenesen ő öltözhetett be a kékek kabalájának a Liverpool elleni hagyományos háziderbyn! 2000-ben már az egyik legnagyobb angol tehetségként tartották számon, a 2002-es ifjúsági FA-Kupa megnyerése után pedig már a média is felfigyelt a nagyra nőtt serdülőre. Hamarosan fel is került a nagyok közé, még 17 éves sem volt, amikor bemutatkozhatott a Premiershipben a Tottenham ellen. Pár héttel később az egész focivilág megtanulta a nevét: a tinicsatár bombagólja vetett véget az Arsenal 30 bajnokin át tartó veretlenségi sorozatának!

2003 februárjában, 17 évesen és 111 naposan bemutatkozhatott az angol nemzeti tizenegyben is az ausztrálok ellen, majd a makedónok elleni válogatott mérkőzésen belőtte első gólját is, amivel természetesen minden idők legifjabb debütánsa a legfiatalabb góllövő lett a háromoroszlános mezben (17 évesen és 317 naposan). Első szezonjában hat bajnoki találatot jegyzett, a sérülésektől zavart másodikban kilencet - pedig edzője és felfedezője, David Moyes gyakran bal oldali középpályásként játszatta a tinizsenit a két tank, a skót Duncan Ferguson és a kanadai Radzinski mögött. 2003 Bravo-díjasa (azaz Európa legjobb 21 éven aluli fiatal játékosa) a válogatottban az Európa-bajnoki selejtezők alatt Owen mellett stabil helyet vívott ki magának s a 2004-es kontinensbajnokságon sem okozott csalódást: ő lett minden idők legfiatalabb EB-gólszerzője (Vonlanthen négy nappal későbbi, franciák elleni treffeléséig) s négy fellépésén összesen négy találattal fejezte be a tornát. Erőszakos, agresszív stílusával sok rajongót és temérdek ellendrukkert szerzett magának, de a nemzetközi sajtóban ekkortól kezdik a világklasszisokkal egy szinten kezelni őt. Szerencséjére a hatalmas adósságok nyomasztotta Everton is úgy döntött hogy elengedik kincsüket egy nagyobb csapatba: a hosszú licit győztese végül az Arsenal és a Real Madrid előtt a Manchester United lett, akik a fizetendő 25 millió fontot három részletben egyenlítették ki két év alatt.

Hősünk Portugáliában szerzett talpcsont-repedése miatt már a tárgyalások alatt is sérült volt, ezért csak 2004 őszén léphetett először pályára a vörösök között a Fener elleni BL-csoportmérkőzésen - debütálását három góllal tette emlékezetessé! A válogatottban is visszakapta helyét, amit a spanyolok elleni rendkívül sportszerűtlen cselekedetével ünnepelt: a neki háttal álló Iker Casillast egy hosszú indításnál elképesztően durván és fölöslegesen a lelátói rácsokra lökte... Nem véletlen, hogy a sajtó egyre gyakrabban csak új Cascoigne-ként emlegeti Rooneyt, aki botrányos körülmények között szakított gyermekkori szerelmével és menyasszonyával, Carrellel - egy utcalány miatt - de hát nem az esze miatt szeretik a csatárt Albionban!
Első manchesteri szezonja végül felemásra sikeredett: bár akaratával és elszántságával nem volt probléma, azért 6.86-os átlagánál, tizenegy bajnoki és három BL-es találatánál jóval többet vártak tőle! A válogatottban azért alapember maradt, csak sérülései idején nem számíthatott rá Eriksson, azonban hiába lépett hét világbajnoki selejtezőn is pályára a csodagyerek, egyetlen gólt sem tudott szerezni. A Manchesterben viszont végig kiválóan játszott a szegény gyermekeket gyakran támogató csatár, összesen több mint húsz gólt lőtt, több mint tíz gólpasszt osztott ki, nála jobb átlagot csak Steve Gerrard szorgoskodott össze – s több olyan bajnoki is volt (lásd az Arsenal, a WHU, a Wigan, a Sunderland és az Everton ellenieket), amit jószerivel egymaga nyert meg Fergusonéknak!

Bekerült az Év csapatába s az átlagokat tekintve Gerrard mögött a Premiership másik legjobb játékosaként zárta az idényt, hogy aztán tavaszi sérülésével kis híján a frászt hozza az angol válogatott szurkolóira, hiszen hosszas huzavona és több orvosi beavatkozás után is csak úgy tudott elutazni a világbajnokságra, hogy az első csoportmérkőzéseken biztosan nem léphet pályára.

Amikor 2005 augusztusában hazatért a Goodison Parkba és még be is vette Nigel Martyn hálóját, bizony nem sok nála jobban utált ember volt abban a pillanatban a Földtekén - pedig van választék bőven!